December végén
(wie treu sind deine Blätter…)
Sötét a város. Kis Párizs. Keleti Párizs. A lusta folyó kanyarulatában unott felhőkarcolót karcol egy bagolypár. Alant a külvárosi bordélyban a pianista – ma nem lőnek rá ( vesd össze Charles Aznavour ) – olvas. Zöldhasút, piroshasút, kékhasút. Velem szemben a kanapén szende szüzek. Három nővér. Egy hellén, egy hindu, egy andalúz. A madám, néhai kisvárosi Lady MacBeth a teakonyhában kotyvaszt valamit. Az álákárt legalább olyan szörnyű, mint a csumi. Legalábbis a lányok ezt mondják. Néha legszívesebben hozzávágnák a tányért. Ám térjünk vissza hozzám, szegény kárpáti koboldhoz.
Piros szívemet éppen a képzeletbeli Vörös Malom ( gyengébbek kedvéért Moulin Rouge ) nagyon is valóságos örlőkövei közé dobta hat szem gesztenyebarna árnyalata és három ( bár, ha jól számolom, inkább hat, hiszen jobb és bal oldalon is átölelhető a nevezett szekszepíl ) ringó csípő, merészen rám kacsintván a három szoknya alól, melyek kacér rövidsége a decemberi nappal csekély hosszával vetekedett az évszak nagyobb dicsőségére. Szenvedélyes szájukban háromszor harminckettő fog villogott, akár egy óda betűi és azt kérdezték tőlem, szegény kárpáti koboldtól: Mennyi pénzed van, hapsikám? Ők már nem utcalányok voltak, nem kellett jegecesen strichelniük; mint küszöbön léptek át egy jobban fűtött kategóriába. Hat tulipánrózsaszín térd gáncsoskodó banánhéjként fenyegette karácsonyi és szilveszteri főkönyvem zord számait, de még tartottam magam. A januárról inkább ne is beszéljünk… …Elgyötört lelkem kopott bélyegként ragadt szépségükre, a végeredmény borítékolható volt. Hirtelen bevillant elmémbe egy ebgondolat; vajha hány matróz, néger, agglegény és családapa zokogta el már bánatát fenséges, dús keblükön? És hány sanyarú sorsú donhuánt fosztottak már meg utolsó bankóitól? Na persze előbb-utóbb őket is a szemérem szürke kórházába zárja majd az idő és a betegség. De most még én vagyok az áldozat, csontváz az élet kopár hangásában, ők pedig félangolos rózsás chateaubriand-ként csiklandozzák csapdába esett ínyemet…
Nem is tudom… Maradjak? Fizessek? Ünnepek? Ó szent együgyűség! Meghajlik a felhőkarcoló is… Halovány telihold ölén, nyúlánk, karcsú, sápadó, kacér fekete szemű, őszinte derekú, búgó bús gitárra vadásztak mulattok tengerén… Aszfalterdei lakásomban tücsök helyett csótány, zene helyett a szomszéd kopácsol, ráadásul sokkal csúnyább, mint egy harkály; húgomnak a könnyek szögesdrótján keresztül csak egy rongyos piros törülközőt dobok… A szobában még őszi a szél, a verseskötet lapjai összeragadtak. Fületlen vázám privát sivatag. Kajla hóember Balti-tengerbe vágyik. A szomorú sör sincs tőlem biztonságban. Fals füst krikettezik, messze még a tavasz…